2010. március 19.

Pénteken az ember nem öltönyben és nem céges kocsival megy be dolgozni, ez evidens. It's Friday, I'm in love - ahogy a Cure mondotta annak idején. A The Cure, ahogy mások mondani szokták.

A péntek kiváló alkalom hát arra, hogy kicsiny Golfinkat beindítsuk (az új akkumulátornak hála, ez pöcc-röff üzemmódban működik mostanság) és a végre újra napfényes Pest felé vegyük az irányt.

Reggel kilenckor az Erzsébet-híd esélytelennek tűnt, így némi flik-flakkal elkeveredtünk az egykoron Ferenc József császárunkról-királyunkról elnevezett, jelenleg Szabadság nevet viselő kedvenc zöld hidunk felé (előtte megcsodálván a világtörténelem legnehezebben elkészülő metróállomását a Szent Gellért téren - valószínűleg űrsikló-leszállóhely lesz belőle 2183-ban, mire átadják).

Aztán a Szabadság-híd kellős közepén furcsa füst száll fel a motorházból, miközben a vízhőmérséklet-mérő tökéletes-közeli, de inkább még hűvös állapotot jelez. What the f...? - kérdezi ilyenkor az angol, én pedig úgy döntöttem, az első adandó alkalommal megfordulok (ennek szabályosságát most ne firtassuk) és visszamegyek haza a jó kis céges kocsiért, merthogy a munkahelyre mégiscsak stabilan be kéne érni (9:30-kor meeting egy kedves kollégával, akinek a 450-es sport Mercijén BEZZEG már ott virít az OT-s rendszám...). Ciki.

A dolog persze nem hagyott nyugodni: mi gőzölög, ha nem a hűtővíz forrt föl? Volt már Moszkvicsunk, tehát tudjuk, a motorházban bármikor bármi füstölhet. Na de mégis.

Senki rá nem jönne: már megint elrepedt egy cső, most épp nem benzin, hanem vízcső. Hattyú utca, autósbolt. Épp van ilyen átmérőjű. Délután autószerelés munka helyett (ha keresnek, tárgyaláson vagyok).

Probléma megoldva. További mintegy ötven potenciális repedés- és szakadásforrás persze még időzített bombaként ketyeg tovább, különféle műanyag- és gumialkatrészek formájában. Ja kérem, 32 év az 32 év.