2013. február 24.
Több szempontból is nagy nap ez a mai. Például életemben először vezettem Zaporozsecet. Öcsém 1981-es évjáratú, 41 ezer km-t futott 968M-ese a múlt héten levizsgázott, és négy év "kivonás" után visszatért végre megérdemelt helyére: a forgalomba.
Ennek örömére ma hónom alá kaptam Golfi akkumulátorát, amelyet előzőleg természetesen feltöltöttem, és Öcsémmel együtt meglátogattuk a két öreget. Természetesen az első a nagy attrakció volt, a benzinkályhás szovjetukrán négykerekű bedurrantása és megjáratása a teremgarázsban. A hanghatás olyan, mintha egyenesen a motorházban és nem egy rendkívüli állapotú utastér kifogástalan fekete műbőr kárpitozású vezetőülésén ülne az ember. A gázpedál lenyomására földön túli hangok törnek elő, a hetvenes évek nyugatnémet technikájához szokott láb számára pedig fék mintha nem lenne. Jellemző módon le is fulladtam vele - még gyakorolni kell. Mindemellett hihetetlen élmény volt, amit ezúton is köszönök Gáboromnak!
Miután pedig ezzel megvoltunk, Golfi visszakapta áramforrását, majd jó tíz perc keserves küzdelem kezdődött a benzinért. Gázpedállal pumpálás, kézzel pumpálás. Hopp: mintha az üzemanyagszűrőben megjelentek volna az első cseppek. Igen, most már biztosan beindul. És így is lett. A Golf mintha egy más korszak autója lenne a Zapihoz képest. Nem is igazi veterán - ahogy Öcsém szokta mondani. Elképesztő, hogy az ember egy csöppet sem érzi magát úgy benne, mintha egy régi kocsiban ülne, holott minden szerkezeti eleme több már, mint harmincnégy éves. Az automata váltó D-be állítva, fék felenged és Golfi elindul, mintha soha egy percet nem állt volna. Pedig bizony az egész telet mozdulatlan töltötte.
Alig várom, hogy kicsit jobb idő legyen, és mindkét öreget el tudjuk vinni egy körre Lágymányoson. Sajnos ma úgy zuhogott az eső, hogy nem volt szívünk elhagyni velük a mélygarázst. Két ilyen szépséget eső nem érhet!
